Szonett az öreg királyról

Mily meghatottan gondolok ma rája,
hogy nyavalyatörősen és bután
fekszünk a sárban, annyi könny után,
s szájunk a tébolyt és jajt kiabálja.

Ezüstösen hullt a tél zuzmarája,
öregapóként ült nagy trónusán
az agg király, mi kávéztunk Budán,
s a végtelen békére nyílt a pálya.

Én akkor voltam boldog. Aranyak
bújtak rongyos zsebembe hallgatag
és fájt az élet, a rejtélyes-édes.

Diadalmas tüzével vert a nap.
Sírtam, daloltam lombos kert alatt,
mert költő voltam és huszonöt éves.

Ima harc előtt

Belőlem majd bús lobogó lesz,
mit összetép idők viharja,
emlékemet is elsodorja,
s nem kísér lárma, suttogó nesz.

Belőletek lesz cafra dísz tán,
bankár-kisasszonyoknak éke,
de az enyém, a jó, béke,
a becsületnek gyolcsa, tisztán.

Mert odaadtam mind a kincsem,
szivem jobbik felét a nőnek,
felét zálogba a jövőnek,
és a kezembe semmi sincsen.

A sorsomat adtam agyarnak,
fognak, körömnek és tusának,
s mindent a földgömb koldusának,
a vak mártírnak, a magyarnak.

Ő az Apa, a mondhatatlan,
a Nemző, aki sír a földön.
és most, mit kaptam tőle kölcsön,
az életet is visszaadtam.

Csak gyújtsa más reá a tűzvészt,
én sírva borulok nyomába,
csörgesse a rongy és a gyáva
a hírt, ezt a harminc ezüstpénzt.

Nyirettyüjük mások rikassák,
úri szalonba, úri bálon,
én titkos arcod látva-látom,
fajom, mert föld vagy, vér, igazság.

Belőlem majd bús lobogó lesz,
mit sárba dobnak, elfelednek,
árnyéka eltünő nevemnek,
de becsületbe bukni jó lesz.

Rapszódia

Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Csak csöndesen, szívem aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak akácos temetők
mireánk.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.

Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.

(Megj. 1919. márc. 16.)

Könnyek koldusa

Én voltam egykor szent edény.
A fájdalom lakott szivemben,
s a boldogok
poétának neveztek engem.

Mostan vagyok koldus, szegény,
mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
a nagyvilágra szerteszétfolyt.

Zokognak a föld kerekén,
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.

De legnagyobb jaj az enyém,
ki állok itt e bús özönben,
sírók között,
s nincs semmi búm és semmi könnyem.

Gyászkar

Megölték őt. Megölték.
Nagyhangon elkiáltom
világnak, embereknek,
hegyeknek és folyóknak.
Megölték őt. Megölték.

Gyászolni így tudunk ma.
Ordító fájdalommal,
elbóduló szavakkal,
elbődülő haraggal.

Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke látott,
hogy a földet harapta,
és verte azt a földet
irtózatos ököllel,
mely nem lehet övé már.

Mert jaj, nem azok ölték,
kiket szegényke gondolt,
hogy életét kereste
rövidlátó szemével,
úgy mint a kertje földjén
szemüvegét kereste.

Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase látott.
Mert jajjaj, mások ölték,
kiket sohase ismert.

De én ismérem őket,
én tudom, mit csinálnak,
én tudom, merre laknak,
én tudom, hogy mit esznek.

Bujakór koszorúzza
a homlokuk pirossal,
és verje meg az Isten
őket sokféle jóval,
élettel, hosszú-hosszú
évekkel, pénz sokával,
ásító unalommal.
Hadd tolják őket édes
ringású párna-széken,
és tágranyilt szemükben
halkan égjen a téboly.

Ideges rímek

Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.

Ezt dúdolom,
egy téli éjjel dúdolom
s szorítom ájult homlokom.

Mit sírjak én?
E vad kornak mit sírjak én?
Mit jajgassak, mit írjak én?

Száz év se kell,
még annyi se, száz év se kell,
sírunkon a szél énekel.

Ki könnyet ont,
bíbor vért, halvány könnyet ont,
egyforma lesz, mind görbe csont.

A katona,
vidám polgár, bús katona,
nem tudja, mért járt itt, soha.

A versiró,
cenzor, szedő és versiró
aludni fog, s aludni jó.

Menj, árva, zord,
szegény dalom, te árva, zord,
dalold a semmit és a port.

Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.

Anyák

Már a szemük oly szörnyü nagy,
hogy megijed, ki belenéz,
s szemük alatt sovány gödör,
amelybe rémek alszanak.
Oly vékonyak, akár a rongy,
tejadó mellük elapadt,
könnyes szemük kiszáradott,
kezük, mint a kardpenge oly
éles, határozott, kemény,
s uruk sóhajtva néz reá,
a kézre, amely puha volt,
az álmok lágy párnája volt,
s nem ismeri fel a kezet.

Nem is nők többé, férfiak,
álmos, sebesült katonák,
fejükön fekete sisak,
a szenvedés, a vassisak.
Mind egyformák ők: az anyák.
S ha lenne egy találkozás,
leülnének a földre ők,
a föld anyái szeliden.
S azt mondanák: igen, igen.
Bólongnának: igen, igen,
vádolnának: igen, igen.

Így csak járkálnak szótlanul,
s nem tudják merre, mért, hová,
nem tudják soha, mi a hír,
nem tudják, éj van-e, nap-e.
Csak néha emelik kezük,
hogy megállítsák, ami megy,
a szörnyűséges valamit,
miről remegve hallanak,
ha ujságot olvas uruk.
Csak néha kelnek fel búsan,
ebédidőn, s berontanak
oda, hol a fiuk lakott,

s az üres ágyba keresik
eltávozott kisfiukat,
az üres égbe keresik
az istent, aki nincs sehol.

Óda

Székfoglaló a Petőfi Társaságban

E dobogón roppant neved köszöntöm
Petőfi Sándor, én, az új poéta,
szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
s hívom emléked, mely ma újra néma.
Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
e tétova és új-ideges ének,
s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
az alföld árva, koldus gyermekének.

Kezembe nincsenek arany kalászok,
se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
Vetésem a hold zöld vizében ázott,
s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.
Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
igéztek engem az alföldi porban,
a bús vidéken és a betegágyról,
az orvosságról és lázról daloltam.

Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
és verekedett a császári haddal,
még látta arcod és hallotta hangod
tűzben remegni, amikor a vad dal
fölreszketett és még mesélt felőled
olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
mély téli esten, a gyerekszobában,
mikor a findzsán reszketett a rumláng.

Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
kiben az élet vére tüzesen vert,
ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
és meghaltál és nem láttad a tengert,
elnémulok, csak hírmondód idézem,
a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
sötét időben, aki még szabad volt
s dacolni is mert, régi forradalmár.

Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
az óceán hullámának eredvén,
negyven napig vergődött új hazába -
szegény emigráns - rozoga dereglyén.
És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
hajók tolongtak és nem várta senki,
a kéményerdő rámeredt sötéten,
lármázott a víz és rohant a yankee.

Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
Ágoston itta könnyeit hiába,
szeneszsákot cepelt a vad Newyorkba,
selyemre festett Philadelphiába.
Göndör fejét ereszté este búnak,
és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
az unokái távoli fejére.

Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
hogy ne legyen rongyember soha többet,
és unokája, ki költő leend majd,
magyarul áldja az eget s a földet.
Most íme, éneklek őróla, híven,
ki homlokod láthatta glóriásnak,
s emléket állítok a kedves aggnak,
ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

Méltatlan költő, én, ki a neveddel
e pillanat tüzében összeforrok,
ereklyéim adom, mik megmaradtak
a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.
Iker nevetek fontam koszorúba -
két drága honvéd - az én új dalomba:
és a küszöbön várom, hogy megilless,
alázatosan, a porig hajolva.

Szénrajz

Most gondolok az őszi vándorokra,
kik az országúton sóhajtva mennek,
hátukon egy batyúval, tántorogva,
vágyuk feszítve a vak végtelennek.
Eső szitál és hervad már a nyárfa,
csak pár levele inog még fehéren
a holt gallyon, oly búsan, mint az árva
halott mellén a vitézségi érem.

Minek is élni? Halni már a célja,
elég, elég volt küzdeni idáig.
A tompa csöndből hallani alélva
az elvonult nyár aranytrombitáit.
Ki tegnap állt, az fekszik most a földön,
és sírni is erőtelen ezentúl.
Köröskörül a köd akár a börtön,
a hangtalan és ájult őszben elnyúl.

De jajgatnak sírjukban a halottak,
kik élni vágytak volna, jajveszéklő
szóval kiáltanak és felzokognak.
Tiértetek bor... álom... pálma... szép nő...
Itt járnak ők sötét, halálra sértett
arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
bitangoló sok millió kísértet,
a sírból az élet felé sohajtók.

A katona tanyák körül bolyong most,
hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
csak nézi az égboltot, a borongóst,
szíve üres, tarisznyájába bánat.
Hideglelős szemét feszíti tágra,
és óriás fantasztikus alakja,
amint reámered e bús világra,
s lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.

Az ablakon lesi, amint a polgár
dunyhák között vetkőzödik az ódon
hálószobában, puffadt vánkosoknál,
s libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
kárognak útján, gyengelábu, részeg,
és átkozódva búsan tovaballag,
mint a középkori lándzsás vitézek.

A magyar romokon

Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?

Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?

Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?

Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?

Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?

Az ellenség

Én tettem ezt. Hogy most leestem,
és szemfedő vár és kereszt.
Azt mondom innen mégis: ámen.
Magam ura, én tettem ezt.

Szörnyű veréssel vert az isten,
de ellene nem vétkezem,
szörnyebben az istenverésnél
vert öngyilkos, bús két kezem.

Vert a kezem és vert a szájam,
szivem korbácsa és nyila.
Néha úgy keltem magam ellen,
mint egy cudar haramia.

Most itt vagyok. A bús határnál,
és sorsomat bennem keresd.
Mondd: ámen, övé a koporsó.
Mondd csöndesen: ő tette ezt.

Az átkozott házban

1

Jaj, jaj, micsoda bánat ez.
Ki hagyta rám, ki hagyta rám?
Úgy vesz körül, mint néma ház
s már ki se nézek ablakán.

Már ki se nézek ablakán,
ezen az átkos ablakon.
Az ablaka könny, csupa könny,
s e ház, e ház a fájdalom.

E ház, e ház a fájdalom,
nem is megyek innen tovább,
és szeretem únt képeit
és bágyadt, barna bútorát.

Sok bágyadt, barna bútorát,
amelybe lassan átfolyok,
mint este, ha bezárkozunk
és leeresztjük a rolót.

2

Úgy fekszem itten most az ágyon,
mint egy rossz, összekötött ördög.
Kényszerzubbony nekem a sorsom
és benne esztelen dühöngök.

Megátkozom a születésem,
szájaskodó, zavart szavakban,
s szivemben egy égigsötétlő,
égigsötétlő, szörnyű kard van.

3

És néha úgy beszélek már magamról:
Ő szenved itten és Ő elmegy innen;
és néha látok még egy régi képet,
egy idegen arcot a szemeimben.
És néha látom: hogy megy Ő az utcán
lógó karokkal, s mondom: vége, vége.
És néha látom: hogy búsul magában
egy kiskávéház piszkos éjjelébe.
És néha megsiratom özvegy ágyát -
hajnalban az ágy, mint egy pihenő sír. -
És néha szólok: Ő nyugodni tért már,
és mondom: Ő bánt engem s mondom: Ő sír.

Áldott szegénység

Áldott szegénység, te szelíd, te tiszta,
elhagytál, s én is, jaj, elhagytalak.
Most úgy idézlek, mint a spiritiszta,
éhes, sovány és légies alak.

Mert úgy szerettél, hogy rajongva vissza-
hívlak, te bátor, rongyos és szabad,
ki keserű poharát daccal issza
s tűzzel fakadnak száján a szavak.

De merre vagy? Most tán még mostohábban
élsz egy sötét és vak diákszobában,
olcsó szivart rágsz, vagy tán verset írsz?

Vagy tán fekéllyel fekszel a szemétben,
vagy mit se várva, ifjan és setéten
az asztalodra ráborulva sírsz?

Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz,
s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.

A szőke nő portréja

Csitt - fel ne keltsétek. Hisz alszik, alszik.
Bús boldogságát eltemette rég.
Fekete csipkéin pici aranyszív.
Úgy nyújtja ki sápadt-arany fejét.

Alvó szemében megholt, égi átok.
Békébe fáradt bánat borúja.
Miért ezek a halk szomoruságok?
Ki tudja, mért a fátylas gyászruha?

Csitt, csitt - a kacagása oly merengő,
a szava halk, ezüstös mise-csengő,
nincs szívtelenebb és nincs szomorúbb.

Ha cseng, ha zeng, térdére hull a szépség,
s ő mint hatalmas aranykoszorút,
némán viseli gőgös szőkeségét.

Szonett egy szoborra

mely az álló Dantét ábrázolja

Egykor mi is majd így fogunk megállni,
mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ivek csodái,
síró tagok, jajongó vonalak.

Így meredünk meg bánatunkba halkan,
mikor az égre-ordítás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
a végtelenbe beledermedés.

Az önmagába fúló néma Kín -
az ős Szükség a végzet partjain -
hátrálni nem tud s nem előremenni.

Önroncsain bús diadallal áll,
s nincs fogcsikorgatás - és nincs halál -
nincs békülés - és nincs könny. Ez a Semmi.

A magány papja

Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet,
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.

A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.

Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.

S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.

Lángok között

És fekszem itten betegen.
Ágyamra fény cikáz,
bús villogását ismerem -
ez a tavaszi láz.

A láz, a gyász bennem cikáz -
ez a sötét tavaszi gyász.
A szemeim oly könnyesek,
s tündöklő arcom csupa seb,
tüzes-piros, vágyó-fehér.
Amerre nézek, csupa vér.

Fülemben mézes, buja szók.
Az ajkam könny, láng, csupa csók.
S a lelkem: az csupa zene,
és a kezem
oly vértelen,
mint egy beteg leány keze.


És ujjam, ujjam szótlanul -
halk, tiszta gyertya - lángra gyúl,
és tavaszi ligetek árnyán
lobog a zöld homályban árván -
Most a te szájad érezem,
egy lángkaréj beteg kezem,
s a tűz, a láng karjába fog - -
És lángolón és álmodón
sötétlombú oltárokon
én is, én is fellobbanok.



Reggeli áldás

Most kávé kellene. Pillés és enyhe kávé
és egy nyugalmas, fekete szivar.
Hogy oly lázzal, mely ezer éjszakáé,
azt mondjam a kelő reggelnek: ávé,
az ébredés lázadt szavaival.
Künn köd. Regényes, reggeli roráté.
Itt benn a gyertya olyan halovány.
Fakó fal. Álmos ágyak. Örökös csönd.
Egy keltőóra, amely felcsörömpölt,
s most süketen vár és ver tétován,
hogy beleborzong fűtetlen szobám.

Ver a szivem... Órám is egyre ver még.
És fojtogatja torkom az öröm.
Micsoda ez a régi-régi emlék?
Dalolni és sikoltani szeretnék,
és szállani a hajnali ködön.
Csiklandja mellemet, oly édesen tép,
mint bús gyerekkorom emlékei,
hogy álmosan gondoltam még az éjre,
s petyhüdt arcom a mosdó vize érte,
s szaladtam volna ki, a ködbe ki,
a nagy megindulást köszönteni.

Még nincsen itt. De jön. Hajrá a reggel.
Még csupa folt és csupa sejtelem.
Nyomott szivem hozsannázva remeg fel,
füstöl az út gyászkandeláberekkel,
és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,
így megyek az ájult fővároson,
s utolsó álmát félve meglopom.

Fekete bársonyok közt éji pompa.
Oly nesztelen, oly csendes és kopár,
a kórházakba lámpa leng lobogva,
virrasztó lángok távol ablakokba,
és éji fényük fájón folydogál.
Félő kaszárnyák bújnak össze sorba
mik éjjel is úgy álltak az uton,
és szundikálnak, lomha, furcsa szörnyek,
dermedt nyakuk sután előre görbed,
kínos vonaglás reszket álmukon...
De itt a reggel, én, csak én tudom.

Egy bérkocsin rohanok most elébe,
lihegve lesem, merre érkezik.
Külvárosokba bújok fázva-félve,
és belenézek szürkülő szemébe,
megcsókolom didergő térdeit.
Jaj, merre jön? jaj, az utamba tér-e?
Itt már az éjjel fátyola szakad.
Fáradt leányok, éjjeli pincérek,
ődöngő korhelyek, kik hazatérnek,
a percenő fényt várom sápatag,
nehézszagú, sötét tetők alatt.

A szívemet széttépem száz darabra,
s az ébredőknek mind odavetem.
Az első villamos robog, hozsanna,
egy kiscseléd lámpát gyújt a magasba,
s zöld fénybe motoz az emeleten.
Áldott, aki a reggelt nékem adja,
áldottak e bús, fáradt emberek,
kik élnek és hozzámhajolva lágyan,
szelíd kezekkel hűtik éji lázam,
áldottak az alvók, a csendesek,
s áldottak, akik menni kezdenek.

Áldottak ők. Áldott, ezerszer áldott
e decemberi deres virradat,
mely most szivembe, ahol minden átok,
világot gyújt és nyújt egy jégvirágot,
nekem, kinek már semmi sem maradt.
Áldott mindenki, zokogok, kiáltok
a tiszta lázak zengő reggelén,
áldott a szívdobogtató és szürke hajnal,
mely most megindul sejtető robajjal,
éj nap között, így még egész enyém,
s áldott a föld és áldott legyek én.

Árnyak fehér processziója

Árnyak fehér processziója.
Te titkos és halk körmenet,
mért hoz elém most minden óra?

Ó, jaj, mi ez? Ó, hogy lehet,
hogy őket én mind elfeledtem,
hisz társaim, hisz emberek.

Suhognak óriás seregben,
ködfantomok, bús, vézna nép,
mind ismerős és ismeretlen.

Egy-egy ember utamba lép,
hallok sok elnémult, csodás szót,
s úgy zeng, ahogy a múltba, rég.

Kis társaim, ti porba játszók,
emelve sápadt fejetek
az őszi kertekből kimásztok.

Hervadva, búsan, réveteg
lányok merülnek föl az éjben
s nagy, néma szájuk rám mered.

Görnyedten ülök s sírva nézem,
hogy tűnedeznek szüntelen
és száll-lebeg velük fehéren

az életem, az életem.

Mint

Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére, s könnyez és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjuságra, lankadt lelkü férfi.

Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt -
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

Csak színezem tovább a régi hársfát,
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar

lázába édes képeket kavar
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.

Ősi... régi...

Kibújt a hold. Most nékimennek
a vágyaim a végtelennek.

Jaj, hogy mehetnék. Semmi célom,
ábránd a vágyam és acélom.

Babonás vágy űz, ősi, régi,
két ezredéves hősi, égi.

Lennék kisértet, jámbor ének
és árnya egy szent remetének.

Megállanék bús ablakoknál,
a csendbe, hol egy légy motoszkál.

Rohannék messze, egyre messzébb,
és tévedeznék, révedeznék.

Vágnék nyugatnak, napkeletnek,
és várnék, amíg elfelednek.

Együgyű ének

Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat,
mezítlenül és feketén,
a hullakamra fenekén.

Az egyik azt mondotta: jaj,
fején izzadt volt még a haj.
A másik azt mondotta: jó,
áldott halál, lágy takaró.

Én mondtam: édes véreim,
megcsöndesült testvéreim,
sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
elromlott, szent játékszerek.

Egymás fölött feküdtek ők,
nyílt szemmel, árva csecsemők,
ki szülte őket, ottan áll
kegyetlen anyjuk, a halál.

Az arcuk tompa és suta,
a lábukon egy cédula,
szakállasak és vállasak.
mosolyosak és árnyasak.

Nincs jaja ennek, sem hire,
nem várnak ők itt semmire,
egyik kövér, másik sovány,
mind földbe járuló pogány.

Nem szörnyü már, nem is csodás,
nem őrület, lidércnyomás,
se feketeség, se derű.
Csak egyszerű. Oly egyszerű.

Nem sírtam, nem nevettem itt,
de ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat.

Egyre közelebb

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.

Ifjan beh sokszor hívtalak,
s lázam hüsíteni
fejemre raktam a havad.

Most már sírokra sem ülök,
mosolygok lankatag,
míg fáradok és szürkülök.

Híredre lelkem nem riad,
nem vagy már szörnyü sem:
apa vagy és én a fiad.

Oly egy veled e meggyötört
szív és e mellkosár,
mint egy veled a rög s a föld.

Ó a halál az, aki vén,
s koporsó-érc ragyog
jégszín haján, bús ajkívén.

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.

Csáth Gézának

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszu és e késő,
bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirilbetüs Szabadkán,
s nem értenek.

És űznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kisértetet.

Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.

Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.

Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.

Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad,
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,

ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.

Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak,
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap

kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él,

s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.

Verés

Hogy vertek engem, kisfiam, nőm,
kiket szeretek, édesek,
tirólatok dalol ma lelkem,
mely csupa jaj és csupa seb.

Ha sírsz, fiam, halvány sirással
versz engem, és ütöd urad,
én asszonyom, ha tompa délben
a hőmérőd lázat mutat.

Akik gyülöltek, mindig adtak,
ők a szelídek és a jók.
De görcs nekem, halál a jóság
és keserű és fáj a csók.

Mert vertem, akiket szerettem,
s kiket szeretek, vernek ők.
Mostan sötét kezüket áldom,
áldottak a nagyon-verők.

Így még csak az Istent szerettem
kisgyermeki, bús éjeken,
ő vert ilyen kemény ütéssel,
a nagy, a vak, a végtelen.

Jaj, én tudom, hogy nem mulatság
szeretni és nem heverés.
De most tudom, szeretni szörnyű,
szeretni az: verés, verés.

Verjétek életem kegyetlen,
amint sose vert a harag,
verjétek értetek kiáltó,
könnytől fuldokló szájamat.

Én nem panaszlom, hogy szerettem,
és hogy szeretni fájt nagyon.
Verjétek a jobb és bal arcom,
szívekkel verjetek agyon.

Hitves

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hűs és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is feltűn néha-néha
a fönség és a gyász reszkető árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki kőbe vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,
nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörnyű titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

Skála

Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.

Vágynak ők is,
árva lelkek,
a napér.

Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.

Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.

Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.

Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.

Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,

gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.

Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?

Kóc a fésűn,
a fejükben
zűrzavar.

Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,

most fázósan,
fényes tűvel
inget ölt.

A gavallér -
aranytallér
hova ment?

Porlad ő is,
mint a szivük
odalent.

Hervadt ajkuk
csókos álmot -
sírva kér.

Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.

A jó hold

Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
ha éjfél után ballagok a hídon,
hold?

Reggel ragyogtam fényesen a napban,
aranypénzem tenéked mutogattam,
nap.

Egész nap öltem, győztem és raboltam,
csak éjfél után járhatok a holdban
már.

Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
a szájam áldás és tenyér a markom,
könny.

Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
ez a keménység, ez az úri tempó,
nem.

Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
el is hajítom, nem ér egy fabatkát.
Vedd.

Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
a mellem is ronggyá tépi a bánat,
jaj.

Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
s a földre fekszem, ha kell, bizonyisten
most.

Mérgek litániája

Mind szeretem. A titkos zűrzavarban
csendben susognak hozzám, mint a sír.
Oly egyszerűen, gazdagon, ragyogva,
akár a gyémánt, a rubin s zafir.

Az ópium volt első ideálom,
az álom, az én altató arám,
csak rám lehell és az enyém, mi drága,
enyém lesz Kína, Tibet és Japán.

Lihegve néztem ódon patikában
az atropin megcsillanó levét.
Bús kedvesünk szemébe álmokat lop,
s sötét szeme az éjnél feketébb.

Szeretem a tápláló s gyilkos arzént,
mert vézna arcunk tőle gömbölyül,
és éltető rózsás lehelletére
az élet és a halál leng körül.

Fejfájasztó homályos délutánon
az antipyrin-hez esedezünk.
Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül,
és óriási lesz pici kezünk.

koffein komoly, nyugodt barátunk,
mélységek kútja, bölcsek itala.
veronál vén gyermekek dadája,
morfium az örök éjszaka.

nikotin zavart füstfellegében
keleti lázak fátyola remeg.
Az alkohol gyógyítja életünket,
ezt a fekélyes, óriás-sebet.

Hogy integetnek, hívnak és üzennek,
ha bánatoktól bong a beteg éj:
az éjjeliszekrényünkön alusznak,
és hallgatásuk is zokog, zenél.

Simák, szelídek s szörnyű gyilkosok mind,
olyan kicsik és mégis oly nagyok.
Oly mozdulatlanok. S faló ölükben
egy túlvilági lángvihar ragyog.

Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.

Keserű ének

Rövidre nyírnám a hajad,
     mint egy vezeklő zárdaszűznek,
hogy engem láss csak és magad.

És megvakítnám a szemed,
     ezt a két ledér éji pillét,
mely cifra lámpákhoz lebeg.

És hátrakötném a karod,
     hogy csendesen magadba fordulj
és úgy feküdj, mint egy halott.

Akkor borulnék csak reád.
     Halott szemed bús éjjelében
ragyogva ölelnélek át.

Délutáni meditáció

Milyen lesz a halál,
vajon rossz lesz-e, jó,
ez a végső, komoly
nagy-nagy szenzáció?
Lehet, hogy semmi lesz,
egy sárga délután
elalszik szivarom
s kinyílik néma szám.
Lehet, hogy furcsa lesz,
reámtör rémesen,
hogy belekancsulok
s kocsonyává esem.
Lehet, hogy enyhe lesz,
úgy, ahogy áhitom
s átzúgok rajta, mint
a vasuti hidon,
mint mély vizek felett,
hogy a testem pihen
a hálófülke lágy,
párnázott mélyiben.
Lehet, hogy egyszerű,
csöndeskés és sivár.
Azt mondják: ez nem ő.
Azt mondják: ez a sár.
Lehet, hogy szörnyü lesz,
mint puskadurranás,
fülembe lárma zúg
s nem hallja senki más.
Nagy dinamit-robaj,
velőkig felható,
állkapcát tépdeső,
babonás puskaszó.
Csodás, iszonytató,
iszonytató csodás,
vörös és fekete
utolsó felvonás.
Oly messze még e zaj
s előre reszketek,
mint vad szcéna előtt
színházban a gyerek.
Oly távol még e zaj
oly messze, kívülem,
szeretném hirtelen
befogni a fülem.

Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
     és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
     mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
     búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
     a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
     messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
     és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
     néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
     vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
     néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
     és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
     tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám - ó Kelet regéje -
     álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
     nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
     s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
     tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
     s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
     Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
     és megtépem sírva köntösöm.

Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.

Nem szabad feledni

Hadd éljek még - hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszut állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
s estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem - mert nem szabad feledni -
tisztán és fényesen a sírba fekszem.

Séta a városon kívül, vidéken

Egy-két lépés, elfogy az aszfalt,
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong,
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
most leülök
a sárga fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
és ríkatom
az őszi bánat furulyáit.

Pléhkoszorú

Pléhkoszorú
lóg a boltocska ajtaján,
egy kis halottra vár talán.

Pléhkoszorú,
elmúlt az ősz, el a hideg,
nem kellesz már te senkinek.

Pléhkoszorú,
sírokra sem jó, szomorú,
szegény, bitang pléhkoszorú.

Pléhkoszorú,
csak pléhlevél, pléhnefelejcs,
ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

Pléhkoszorú,
azt gondoltam, hogy megveszem,
szívemre halkan ráteszem.

Pléhkoszorú,
rozzant, poros a levele,
húsz krajcár... Ennyit érek-e?

Szeszélyes futamok a holdról

Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.

Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.

Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.

Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.

Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.

Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.

Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.

Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.

Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.

Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.

Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.

Egy kapuba állnék,
szólnék neki - árnyék -:
anyám.

Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék

kígyózva elébe,
s a tőrt a szivébe
döfném.

Baljóslatu sarló
reámveti gyarló
fényét.

Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.

Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.

Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.

A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.

Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a "szent öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most hol ő lakott rég,
s alázatos és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi atillát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényben égettbor s gyümölcs volt.
és dícsérvén a Poézis hatalmát,
átnyujtott volna versemért egy almát.

Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is - allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

A magyar koldus

Figyeljetek, ez nem mese,
ilyent nem olvassz könyvbe se.

Aranyt visznek az angolok
s én rímet, verset hangolok.

Ez a jutalom és a bér
Anglia vére, sárga vér.

Másutt pangás, a tőke fogy.
S a Daily News azt írja, hogy

Kanada földjén valahol,
egy aranyvonat zakatol.

Egymásba fűzve hét vagon,
arannyal rakva vastagon.

Megy csendesen, megy hangtalan
sok millió dollár arany.

Asztmás, uzsorás, béna, agg,
cammog a vonat hallgatag.

A mozgó Wertheim-kassza fut,
amerre megy, arany az út.

Ujjonganak a városok,
hiznak a hájas gyárosok.

Gurul - nem látja senki se -
a yankeek új kriszkindlije.

Egy könny... egy élet... mennyit ér?...
Egy pennyt ér... két pennyt ér...

Szalutál a kis vasutas:
Ez az előkelő utas.

Vas ketreciben áll az őr,
a karja kard, a szeme tőr.

A fűtőt nyűgzi a varázs,
úgy érzi, arany a parázs.

A föld oly néma, mint a sír
s a rongyos masiniszta sír.

Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
     és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
     húrozottan rezdült az azúr,
hipnotizált pilláim lehunytam,
s borzongott idegem és a múltam,
     mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,
     búsan ringatott a kerti szék,
s éreztem szájamban émelyegve
     a pezsgő s a nyúl kövér izét.
Gondoltam naivan életemre,
     messze volt már s olyan furcsa volt.
Messze rémlett, messze, mint egy álom,
üvegablakon, diákszobákon
     és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel
     néztem, amíg továbbvágtatott,
mint aszfalton, délben a vakember
     vak szemével nézi a napot.
Cinikusan, hitetlen szemekkel
     néztem őt és nem láttam meg őt.
De szelíden rámhajolt és átfont,
altatódalt hintett, éji mákonyt,
     és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,
     tárt kezekkel, álmaim fokán
és imádnám - ó Kelet regéje -
     álmok éji napját, egy pogány.
Csak még egyszer szállhatnék feléje,
     nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,
látnám, koponyákon hogy világol,
innék szörnyü varázsitalából
     s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem
     tőle s attól, ami életem.
Vonszolom unottan lomha testem,
     s mint vadállatot, úgy etetem.
Mostan eljő még s azt mondja: élek.
     Holt hitem fényével öntözöm.
S a testvértelen magányba elleng,
elmegy ő is, ahogy minden elment,
     és megtépem sírva köntösöm.

Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,
s mint a tavasz, sötét, nehéz.

Nem szabad feledni

Hadd éljek még - hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszut állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
s estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem - mert nem szabad feledni -
tisztán és fényesen a sírba fekszem.

Séta a városon kívül, vidéken

Egy-két lépés, elfogy az aszfalt,
és a mező
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong,
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s győzve-győztem,
most leülök
a sárga fejedelmi őszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezemből égő cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
és ríkatom
az őszi bánat furulyáit.

Pléhkoszorú

Pléhkoszorú
lóg a boltocska ajtaján,
egy kis halottra vár talán.

Pléhkoszorú,
elmúlt az ősz, el a hideg,
nem kellesz már te senkinek.

Pléhkoszorú,
sírokra sem jó, szomorú,
szegény, bitang pléhkoszorú.

Pléhkoszorú,
csak pléhlevél, pléhnefelejcs,
ha kell rá gyöngy, egy könnyet ejts.

Pléhkoszorú,
azt gondoltam, hogy megveszem,
szívemre halkan ráteszem.

Pléhkoszorú,
rozzant, poros a levele,
húsz krajcár... Ennyit érek-e?

Szeszélyes futamok a holdról

Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.

Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.

Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.

Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.

Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.

Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.

Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.

Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.

Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.

Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.

Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.

Egy kapuba állnék,
szólnék neki - árnyék -:
anyám.

Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék

kígyózva elébe,
s a tőrt a szivébe
döfném.

Baljóslatu sarló
reámveti gyarló
fényét.

Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.

Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.

Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.

A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.

Ének Virág Benedekről

aj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a "szent öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most hol ő lakott rég,
s alázatos és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi atillát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényben égettbor s gyümölcs volt.
és dícsérvén a Poézis hatalmát,
átnyujtott volna versemért egy almát.

Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is - allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

Aranyvonat

Figyeljetek, ez nem mese,
ilyent nem olvassz könyvbe se.

Aranyt visznek az angolok
s én rímet, verset hangolok.

Ez a jutalom és a bér
Anglia vére, sárga vér.

Másutt pangás, a tőke fogy.
S a Daily News azt írja, hogy

Kanada földjén valahol,
egy aranyvonat zakatol.

Egymásba fűzve hét vagon,
arannyal rakva vastagon.

Megy csendesen, megy hangtalan
sok millió dollár arany.

Asztmás, uzsorás, béna, agg,
cammog a vonat hallgatag.

A mozgó Wertheim-kassza fut,
amerre megy, arany az út.

Ujjonganak a városok,
hiznak a hájas gyárosok.

Gurul - nem látja senki se -
a yankeek új kriszkindlije.

Egy könny... egy élet... mennyit ér?...
Egy pennyt ér... két pennyt ér...

Szalutál a kis vasutas:
Ez az előkelő utas.

Vas ketreciben áll az őr,
a karja kard, a szeme tőr.

A fűtőt nyűgzi a varázs,
úgy érzi, arany a parázs.

A föld oly néma, mint a sír
s a rongyos masiniszta sír.

A magyar koldus

Én láttam Őt... Künn-künn a parton,
amint leszállt az alkonyat.
Rozsdásan égett a hegyoldal
s búsan beszélt a Balatonnal,
bámulva a hullámokat.

Azt mondta nékem, ez a tenger,
s én integettem őneki,
és átölelt mint unokáját,
s mikor a fák, füvek se látták,
sürűn esőztek könnyei.

Piros tanyák és messze tornyok
intettek csendesen nekünk,
bojtorján, nyár-, akác és somfa,
csupa szegény magyar fa lombja
takarta el az életünk.

Enyves szeme a mély gödörben
olyan vén volt, mint az idő,
a hangja távoli s merengő,
és lelke, lelke, mint az erdő,
sötét rémekkel rémitő.

Egy vén bolond, bolygó pojáca,
vállán rohadt rongy a ruha,
a föld hátán a legszegényebb,
kire nevetve-sírva néznek,
ha bekerül a faluba.

S csak megy előre. Reggel, este
sűrű bozótokon bolyong,
egérfogót, rótt botot árul,
fanyar gyümölcsöt tép a fárul
s nótázik, sír, mint a bolond.

Máskor meg nyárias szinekben
feküdt le, hogyha este lett,
s a hegedű ha már rikoltott,
urak dobáltak neki csontot,
s ő az ebek között evett.

De ekkor este csupa fény lett,
rejtély, bűvészet, lángirás,
fakó iszákja is arany volt,
s fekete, nagy keze aranylott,
úgy ragyogott, mint semmi más.

A kincse, kincse húzta porba,
és az arany hozzája dőlt,
övéi lettek mind a könnyek,
s ahogy kinyúlt s a földre görnyedt,
nem bírta el terhét a föld.

Táncolt, kiáltozott, ujjongott
és nóta kelt az ajakán,
s én a titkoktól terhes esten
zokogva vén kezére estem,
és azt mondtam: öregapám.

Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.

Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam

Éjfél után a Duna hídja
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.

A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta -
ó szív, te vérző, gyenge szív! -
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.

Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" -
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.

Ó a rémséges őszi éjszakák

Ó a rémséges őszi éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd,
s távol boszorkányégetők gyanánt
kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved,
s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
örök homály, nem ismert, szörnyü tenger,
miben az ember sírva hentereg
vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó elhagyottság, őrjítő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
megvert remények rongyos serege,
titokzatos, síró halálzene.
Ó átkok átka, pokoli zavar,
szerelmesek halódó sóhaja.
Ó szörnyű perc, mikor egymásba mar
az ember és az éjszaka.

Panoptikum

Nézd: csurog a hűs őszi este nyirka,
          az ember most üres szobában áll.
          Az árnyékára bámul,
          és a lelkében százezer halál.

Nézd: víg hegyekbe most rakéta pattog,
          fürtök között kacagnak a szüzek,
          és fojtó illatokban
          mustos pincékbe gajdol a szüret.

Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.
          Az élet színe fekete s bibor
          és a taposókádban
          az ember vért és erjedt bort tipor.

Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,
          üreges szemmel, fázva, félszegen,
          és meghalnak szüretkor,
          mert végtelen a tánc, ó végtelen.

Nézd: vityillókban a temető alján
          sárga halottra sárga mécs lobog,
          s a viaszfiguránál
          zokognak a jajgató asszonyok.

Nézd: a világ teljes panoptikumját.
          A bábukat, kik járnak szerteszét,
          s szívd a fájdalmad mézét
          és a levegő gyógyító tejét.

Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,
          légy, mint az élet cifra tánca künt,
          s a lelked bánatában
          az ősz mint érett aranyalma csüng.

Innen a szobámbul

Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,
mit nézek oda? És a csend kiszáll,
és ott lebeg riadt tekintetem,
mint a viharban turkáló sirály.
A néni is leteszi a kötést,
hamuszín arca egy kicsike felleg,
és hirtelen mind-mind felállanak,
nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a szemem,
mely felkavarja halk nyugalmukat,
és sejtelem zúg, kihül a szoba,
zöld árnyak, temetői hangulat.
A lámpa is halódva fellobog.
Sötét szivem lesz az úr mindenütt,
s ők menekülnek óriás batyukkal - -
Mi lesz velük?

A vendég

A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bógáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt... Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében,
és nesztelen egy üres székre ült.

Pipacsos, alföldi út, forró délután

Ó unalom, ó életem unalma,
rángasd tovább elcsüggedt vonatom,
rángasd, ringasd ez ájult délutánon,
nem kérdezem, hogy hova utazom.
Kopogj, vasút. A végzetem dalát verd,
hogy mindegy nékem, völgyek és hegyek,
és minden mindegy a vágy utasának,
és mindegy már, akárhová megyek.
A föld emészti délutáni álmát.
Alföldi táj, vulkáni szörnyü róna,
olvadt aranyba fürdő búzatenger,
neuraszténiám bús ringatója,
vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,
és mostohám, hisztérikus cseléd,
ma is hazudsz még színnel és virággal,
hogy szép az élet, istenem, de szép.
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
még mindig álom leng itt, lassu álom,
a virágok mezei kékbe járnak,
mint az alföldi kislányok vasárnap,
és ezrivel virágzik a pipacs,
szelíd füvek között véres apacs.
Azt mondod, Alföld, hogy szüret az élet,
és lázad bennem lázadást kavar,
lázadni küldesz most, hogy verekedjem
világ csárdájában, részeg magyar,
hogy vérrel és pipacs-piros haraggal
kacagva nyúljak a napér,
mert szép az élet, a harag, a vadság
és szép a fény, és szép és szép a vér.
Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha
a folyosóra mennék csöndesen,
s én, bús fiad, sötét revolveremmel
átlőném fiatal fejem?

Az ihlet perce

Fejembe szállott a fekete méreg,
          szemembe fürge részegség piheg.
Kávén, dohányon dőzsölök, henyélek,
          mint a komoly, vidám keletiek.

A földi álmok lassan elsuhannak,
          búcsúzva integet felém a fény.
Megyek: vonatja lettem önmagamnak,
          s lázult erem csak azt kopogja: Én.

Szegény szobám ijesztően kitágul,
dalok suhannak át a másvilágból,
a gyertya bordó napként néz reám.
Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya,
a padló életemnek szaharája,
és egy pohár víz a nagy óceán.

A lámpagyújtó énekel

Egy szűk, kicsiny botban viszem
a szent tüzet felétek,
én örök újra bújtó,
és kormos lámpagyújtó.
Fölgyújtom a vak éjet.
A rézkupaknak öblén
halkan szitál a tört fény,
ha jő az alkonyat,
s alélt kanócok, álmos utcalámpák
szomjúhozzák piros tűzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán
egy vad tűztenger ég benn,
s a gyáva pillelángban
egy lázadó világ van
bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tűzsugáros
vörös szemekkel int a város,
s rám hull a sűrü köd,
és tűzbotommal görbe utcasarkon
én kormos ember, csöndben eltünök.

Hetedhét-ország felé

Egy csöndes éjen eljön értem
tetőtöl-talpig feketében
a fekete kocsis.
Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
a rúdnál két fekete táltos,
s fekete lesz az ostor is.

Felgördül az álomba ringó,
halálszínű fekete hintó,
s beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze síkon,
s az ablakon át kihajítom
az álmokat, az életet.

Álmatlan álomban merengve
szállok, futok, ki tudja merre,
hol árnyak árnya bolyg.
Arany tájak kopár mezőjén
elsápad a fehér verőfény,
s a nap helyett felkél a hold.

És messze Óperencián túl
egyszerre rózsaszín világ gyúl
ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok,
térdig fehér rózsákba járok,
s Hetedhét-ország rám kacag.

Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...

Koporsó és bölcső közt

Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre,
s megcsókolom az áldott, ősi fákat
és fáradottan, könnyesen remegve
nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz,
rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
hogy fázva átremeg az ősi ház
a félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
zárj a karodba, ne keresd a szívem,
melyet elönt a csúf, fekete vér,
csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
csak símogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
fekélyes csókok közt, világos éjben,
csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
akkor megértem majd, te vagy a kezdet
s te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba,
és a szivemből ajakamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó,
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod,
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.

Groteszk

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,
százezer tükör közt, s hirtelen megálltam.
Hirtelen megálltam, s ingadozva, félve
a tükrös zavarban észrevettem árnyam.
És egyszerre féltem a zavart gomolyban,
és egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.
S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül,
pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.
S messze már mint álom, a ködön keresztül,
oly magasan trónolt a kevély kaszírnő,
mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,
a színes palackok csillagkoszorúján,
úgy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni,
és éreztem, éj van, aminő sosem volt.
Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem hold,
és bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
bujdosó királyfi, csendes éji-herceg,
aki minden kedves kincsét elvetette,
s mostan a szemére könnyek permeteznek,
és csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban
elszántan ballagtak hangos éji züllők,
s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan
lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.
Hullámlott az élet lassan imbolyogva,
álmatlan merengve a nap tovatűntén,
s némán nézegette az éj árnyas tükrén
bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók,
hollók, éji hollók, pár leány beszállott,
kócos kis koboldok, sírók és mosolygók -
festett ajku, árva, sirató leányok.
Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?
Kik féltek a hajnal hervadás-szagától,
most bejöttek - éj volt fejükön a fátyol -
és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,
s integetve jött egy régi-régi gyermek.
Láttam az anyám is messze, haloványon,
gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.
Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,
mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
Álmon révedeztem, múltba tévedeztem,
s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű,
mint ki életét is sírva elhajítja.
A szemembe lomha, langyos éji könnyű,
arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.
S ingadozva, úszva, elterülve szépen -
széttört életemnek romjai köröttem -
a bús éjszakának fekete vizében,
hullámos vizében csendesen fürödtem.

Mások

Az idegenek ők, kik messze tőlem
száműzve élnek, mint vad csillagok,
és néha hallanak csak hírt felőlem,
és a szemük rám, lopva, eltünőben
idegenül ragyog.

Az idegenek ők, s úgy élnek itten
és azt mondják: fáj, azt mondják: de jó.
Az arcukat csodálkozón tekintem,
nekik csak egy az, ami nékem minden
és puszta szó.

És hogyha késeket döfnek szivembe,
nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával,
ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
kínok alatt.

És hogyha alszom majdan síri párnán,
nem alszanak.

Szavuk, szavuk,
melyet szegény szájuk ájulva mond,
olyan hideg,
és idegen az arcukon a gond
s oly idegen ruhájukon a gomb.

És néha teljes fényben látom őket,
mind, a sírókat és a nevetőket,
s megdöbbenek - oly furcsa minden náluk,
szemük, szemük, akár a messze tenger,
hogy végtelenül idegen kezekkel
lassan-lassan megsímítják az álluk.

És ezen
gyakran
hosszan
könnyezem.
És sírok,
hogy magukba járnak,
mint a kóbor árnyak,
társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
mint a szobrok és a képek,
merevek.
Forró szíveik, a hívek,
mint rohanó óramívek,
pergenek.
S megsiratom életük,
poharukat, melyből isznak,
hangjukat, mely mint a visszhang,
alvó nyoszolyájukat.

A kabátjuk, a szerelmük,
nyakkendőjükön a melltűt,
szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
homlokukon lomha ráncuk,
fejüket.
Siratom kínnal-keservvel
a kezük is százezerszer,
mindenüket, hogy nem az enyém,
s őket is, hogy nem lehetnek: Én.

Hódolat a halálnak

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,
a háborúknak holdas éjjelén
halottas ingekben megyünk elébed.
Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,
minket nem áltat maszlagos remény,
mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,
karunk oly gyenge és mégis erős,
égő szemünkbe árnyak árnya van,
földnek szegett fejünk sisaktalan:
így ballagunk a holt rónákon át,
halálra szánt római katonák.

Hiába hívják néma seregünk,
fekete lobogónk a földre csügged,
ennen-kezünk vet puha sírt nekünk,
s lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.

Párbeszéd magammal

És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.

És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.

Mért nem beszéltek, én halottjaim

Mért nem beszéltek, én halottjaim?
Hisz oly sebes fekete, néma szátok.
Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek,
ha férges nyár, fagyos tél csap reátok?
Csak fekszetek, mint alvó gyermekek,
sötét ruhátok cafrangokra válott,
jégarcotokba szörnyü dermedet
s valami őrült ismeretlen átok.
Nem féltek-e egészen magatokban,
ti elhagyott, magányos gyermekek?
Tág szemetekbe néma borzalom van,
és arcotok is oly fakó, beteg,
ti síri párnán alvó gyermekek.
Futok felétek átkozódva, zordan,
ha fönn a nap parázsa kialudt,
lábam gazos sírok kövére dobban,
nagy csöndetektől fátyolos az út.
Süket zugástok félve hallom ottan,
csakhogy nem értem álomszózatuk,
mert immár köztem és közöttetek,
aludni tért, kibékült gyermekek,
egy óceánnak némasága zúg.