A férfi szól:

Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
ruhák között is százszor meztelen,
a hervadásba nyúló buja csókfa,
megrészegülő bíbor levelen.
Őrült menád - kavargó fürteidben
a régi lázak láza szálldogál,
szüretre zendül minden táj körötted,
csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó, örökegy, - ó, ősi titkot érző -
ó, változó kép - táncos tünemény -
te látod még a régi, részeg istent
őrjöngve párduc-szekerén.
Én más vagyok, lásd. Isten, ember nélkül
daloltam ezt a férfi-éneket,
hogy hallottam szivemben s a bokorban
a csöndet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem,
és összegyűlt minden jaj a szivemben,
s mostan viszik-viszik e kis dalok,
és belezüllnek, meghalnak sóhajtón.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése