- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
De szép lesz ősszel, ha beteg leszek.
Jő valaki, ki csendes és beteg,
megnő a házunk majd, ez a csodás ház,
s a szél bongó telefondróton hárfáz.
Behull a meseházba a verőfény,
és fűtjük arcunk bíbor téa gőzén,
vagy hintázunk együtt a hintaszéken,
vagy álmodunk az elhagyott verandán.
Te hímezel, sötét arcomra bámulsz,
melyet tűzfénybe von nehéz havannám.
- Nézd, nyáron azt mondtam magamba:
Majd jő valaki és szeret talán,
künn sárga fák közt járok lábadozva,
járni tanulok egy nő oldalán.
Tipegek, és ha félek hazamenni,
a kertjeinkben árnyra árny oson,
hazavezet és megcsókolja számat,
gyógyítva csókol a mély folyosón.
És félti szájamat, mint egy sebet,
és csendben eltol, ha csókot adok,
és tiltva teszi ujját ajakára,
mert betegnek árt, jaj, árt a csók.
Most itt vagy és vagy beteg-ápoló,
csókkal gyógyító beteg-ápoló.
Csók, zavaros must, mézes, mérges, édes -
csak sose lenne a csóknak szünetje -
hajh, nyári láz, hajh, bús delírium,
csókok szüretje, életem szüretje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése