Ó, hogyha láttad volna egyszer,
amint könnyezve, mereven,
imádkozó, áldott kezekkel
letörte én áldatlan életem.
Ó, hogyha láttad volna egykoron,
mint mostan én az arcodon.
Igen, ilyen volt: festék és hamis máz,
a szája egy kis rózsaszínű színház.
Villanylámpácskák gyúltak a fejében,
ha nevetett,
rózsás világos lett a levegő is
feje felett.
Tükrökbe nézte furcsa-gonosz arcát,
mély tükrök mélyiben,
és az ezüstmámortól szertepattant
a tükör és szivem.
Megfeketült a mellemen a rózsa,
melyet adott,
és ráncos lett, mint egy vénasszony arca,
halott, halott.
És megvakult kezében
az ezüst és arany...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése