A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hátrahagyott versek (1906-1935). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hátrahagyott versek (1906-1935). Összes bejegyzés megjelenítése

A nyílvessző dala

Én könnyü, metsző
íjj-lőtte vessző
a barna éjt áthasítom,
füttyel, sivítva
futok a sírba
a réten, a völgyön, a síkon.
Miért, miért nem?
Hiába kérdem,
köröttem éjsötét lepel,
szavamra száz kérdés felel.

Szállok, kilőttek,
s már soha többet
nem apad el e bősz futam.
Hiába késem,
kudarc merésem,
vadul sodor tovább utam.
Vágyom sietni,
de les a semmi,
ha állok - elkap a hurok,
ha szállok - a sírhoz futok.

Az Ismeretlen
lökött ki engem,
s az Ismeretlen méhe vár.
Röptöm kavarja
a perc viharja,
számomra nincsen béke már.
Akár a csúcsra
visz a magasba,
akár a tűz, az ón-golyó
futok, s a pályám szétfolyó.

Ragad az élet
és élek, élek,
mert a halálba törtetek.
Bölcsőm koporsó,
mely kivet olcsó
gyönyör-csatára engemet.
Érc öklű végzet
repülni késztet,
s csak kérdezem az éjtől én,
mért nem vagyok puzdrám ölén?

De most köd-ülten
sziszeg körültem
a vak, napfényes éjszaka.
És este-reggel
a bús szelekkel
süvölt a pengém érc-zaja.
Szállok serényen,
míg egy rút éjen
síromhoz érve csendesen
az éjszakába leesem.
1908

Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.
1908

Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan,
s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem,
rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,

szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
1907

Vándorúton

A percek, a napok rohannak,
ez az örök alkonytalan nap,
nincs vágya, árnya, nincs reménye,
vakul rohan, s tart mégis egyre
sötét a fénye.

Megyünk, megyünk, nem tudva merre,
habozva, sírva, égve, merve,
s fehéren és holtig gyötörve
belébukunk egy hűs gödörbe.
1907

Vándorúton

A percek, a napok rohannak,
ez az örök alkonytalan nap,
nincs vágya, árnya, nincs reménye,
vakul rohan, s tart mégis egyre
sötét a fénye.

Megyünk, megyünk, nem tudva merre,
habozva, sírva, égve, merve,
s fehéren és holtig gyötörve
belébukunk egy hűs gödörbe.
1907

Naenia

Most semmi sincsen. Elmúlott a líra.
És rendbe látom életem sorát.
Úgy éldegélek, mint a többiek,
szivarra gyújtok, rémregényt falok,
s nem bánt a szent, a százszor szent betegség,
mely bennem élt. De beteg a világ.

De érezem a görcsös tárgyakat,
amint sebeznek durva széleikkel,
de érezem a terhet és a súlyt,
fullad tüdőm és vérzik a szemem,
de viselem most az egész világot,
az égtől, földtől vagyok viselős,
de tartom az erdőt, a házakat,
a dolgokat, mint Atlasz, sírva tartom,
és lelkem mint a föld.
1907

Üres órákban

Alkonytalan, homályos nappalok!
Hajnaltalan, világos éjszakák!
A fáradott perc lomhán andalog,
s a végtelen időbe olvad át.

Üres vagyok. Átfog a semmiség.
A szürke ég ködébe bámulok.
Farsangi éjek, fekete misék
lelkembe hintik hulló hamujok.

Üres szobákat látok szerteszét,
és hallgatom az elmúlás neszét.

Borús e zaj, rejtelmes és csodás,
nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.

Távolban egy borfoltos asztal áll,
ott lakomázik a sötét halál.

S kisérteti gyászfüggönyök megett
egy megvetetlen ágy reám mered.

Érzem, nem alszom benne már soha...
Óh jaj, a lelkem ez üres szoba!
1907

Tivornya hajnalán

Ó, hogyha látnál!... Arcom oly fehér
és egyre hívlak vacogó ajakkal.
Szobám dereng már, itt talál a hajnal,
és a szivem csupa fekete vér.

Hiába nyílt ki a bűvös kehely,
az éj virága csendesen lehervad,
mint egy sötét, nagy rózsa... A meleg nap
parázsa hervasztón reá lehel.

Óh, hogyha látnál!... Most is itt ülök,
és nézem, mint foszol a könnyü köd
nehéz pillákkal, lázgyötört szemekkel.

Sápadva haldokol a lámpaláng.
Ott áll az ágyam koporsó gyanánt,
s az ablakomba rózsát rak a reggel.
1907

Kórházból

           1
Nyolc óra tájt
Napzápor hull a tiszta folyosóra,
ezüstfehér a szűz betegszoba.
Komoly, merengő hangon üt az óra,
némán kihúny a lámpák lángsora.

Halvány apácák, mint a vézna szentek,
csendben tipegnek elsuhanva túl,
és sápatag szemmel reánk merengnek,
feszes, fehérlő főkötők alul.

Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.
           2
A gyógyulók
Minden fehér. A nagy üvegterembe
ülnek szegény, feltámadt Krisztusok.
És gyenge hangjuk álmosan remegve
mint túlvilági muzsika susog.

Halkan leoldják rózsálló sebükről
a hófehér, szagos kötő-gomolyt.
Szemükben gyermekvágyak fénye tűn föl,
és sóhajos ajkuk búsan mosolyg.

A délutáni napsugárba járnak,
világos, áttetsző, magányos árnyak,
s már nem félnek, ha jő az éjszaka.

Belémerengnek a kékfényü űrbe,
karjuk kitárják, várva mint repül le
a gyógyulásnak halvány angyala.
1907

A hét lusták éneke

Minden átok, minden álom.
Öleljük kemence-odvunk,
s víg pocakkal pelyhes ágyon
csendesen, bölcsen mosolygunk.

A tüzes tető loboghat,
szikralángban éghet ágyunk,
nyujtozó élőhalottak
mért szaladjunk, mire vágyjunk?

A halál köd-ülte partján,
míg lihegtek sírva, balgán
lomha szentek, mi henyélünk.

Óh, tigris, hiéna-ember,
mikor érted meg te egyszer
a mi lajhár-bölcsességünk?
1907

Az öngyilkosokhoz

Ti ércerők! Bámulunk csüggedéssel,
előttetek meging a gyenge fő,
s nézünk, mint Dante ércmására néz fel
a nyegle, nyápic tolvajverselő.

Belátva, hogy az élet puszta átok,
nem vonszoltátok terheit tovább,
s a terpedő trón-zsámolyhoz dobátok
a színes isten rongyajándokát.

Mi vérezünk csak haldokolva árván,
érccé meredt sírszobrotoknak árnyán.
Pulyán szövünk öngyilkos álmokat.

Agyunk kihűl, gerincünk összeroppan,
míg végre elnyűtten, megrothadottan
visz el egy este a jó csont-lovag.
1907

Fekete tornyok

 Félek titőletek,
amíg az éjbe bolyongok,
     fekete tornyok!
Oly gyászosan meredtek
     az égre fölfele,
mint eltűnt isteneknek
     kormos szövétneke.
Kihűlt halotti fáklyák,
     ti átkos csillag-oltók,
     ti régi, lomha tornyok,
a rémes éjszakán át
     miért kisértetek?

     Gyülöllek titeket,
ti néma, éji szomorgók,
     fekete tornyok!
Pihegve nyög a város,
     s az álma iszonyú.
Mellén ül a halálos,
     köd-felleges ború.
Ti gubbasztgattok ottan,
     ti rozzant, ócska tornyok,
     ősrégi csillag-oltók,
vak gőggel, elhagyottan,
     merengve, szomorún.

     Bezúzlak titeket,
szentélyetekbe berontok,
     fekete tornyok!
Bár az éj egyre széled,
     és sápadoz a hold,
szivembe új zenének
     harangmoraja kong.
Azt zúgja, virrad egyszer,
     s épülnek ifju tornyok,
szabad napon piroslók,
     miken a bús rabember
tűzglóriában áll.
1907

Véres madarak

Én vágyaim, ti véres madarak!
Meddig repültök, merre-merre szálltok,
mikor pihen meg kósza szárnyalástok?

Vágytok leszállni nagy, királyi nőkre,
mikor szemükbe rontva és büvölve,
tűzrózsafényt vet az ősz hallgatag.

Vágytok repülni szállva, messze szállva
alvó leányok jégszínű nyakára,
szűz csókukon keresve hűs vigaszt.

S szálltok tovább, valami elriaszt,
visíttok a sivalkodó szelekkel,
fölöttetek az ég, alant a tenger.
1907

A hegy leányai

Élnek magasba, fenn a zord hegyekben
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szivünk beteg részegségtől sóvárog.

Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.

Egy régi vaskút rozsdamarta csővén
mosakszanak, ha sápad a verőfény,
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.

Egy este, s nem tudom, való-e, álom?
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.

Kinoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.

Aztán a testük tündökölve tűnt el,
érdes hajuk varkocsba volt befonva,
s vidám csikókként bújtak a bokorba.
1907

Nem kellesz, élet!

Nem kellesz, élet. Szenny! Butult szilajság!
Cenk dáridón nem szürcsölöm borom,
piros garázda lányaidnak ajkát
rab szenvedéllyel sose csókolom.

Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.

Lelkembe tűnő, fátylas fellegárnyak...
Ezért olyan bús, túlvilági, sápadt
nagy homlokom, a tiszta glóriás.

Ezért veszek el egykor szeretetlen
az út porán - vésővel a kezemben -
mint egy komor reneszánsz-óriás.
1907

Fekete Vénusz

 1
  Zsoltár
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,

    Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.
   

      2
Táncok éjszakája
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

S én, a bolondok közt a legbolondabb
     a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -
     s eléje vágom maradék-eszem.
1907

Bús távolok

Mily messze rezgenek a néma nyárfák.
A csillagok mi messze lengenek,
mi messze zúgnak a fény-tengerek!

Mily messze rezgenek a méla hárfák.
Én vérpiros rózsám, mi messze vagy,
izzó lehelleted is büszke fagy!

Az élet-szirmok keblüket bezárják...
Ó, tiszta puszták, átkos messzeségek,
hűs hold fagyából szőtt jég-korona.

A fagybimbók szűz kelyhüket kitárják...
Álomvilág, kővé meredt köd-élet,
bús távoloknak hűvös pátosza.
1907

Ének a tavasz elé

Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...
1906

Ki tudja...

Ki tudja?... Mostan is gyakorta
úgy tűn fel, mint egy költemény
az én sirásos nyári éjem,
az én könnyes álom-regém.

Olyan, mint egy ezüstös álom,
mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
én voltam-e?
1906

Ének a szívemhez

Verj, verj szivem, te gyáva lázadó
saját véredbe fuldokolva, égve,
a természet zavart hangversenyébe
légy egy picinyke, fáradt, lomha szó.

Zenédre lejt az ünnepi menet,
meleg szavadra perceg minden óra,
verj indulót csókos találkozóra
s a temetéshez gyászos éneket.

Az égen ott az alkonyati fátyol,
szegény, szegény szívem, aludni vágyol,
te, ki zajongni nem tudsz semmiért?

Ne még, ne még; ordító viharokba
és néma csendbe fátylasan zokogva
verj bús szivem, s ne kérdd, ne kérdd - miért?
1906