Mint a mozdonyvezető,
ki szemével a messzeségben a kazán előtt évtizedekig áll,
anélkül, hogy gondolna arra, miként került oda,
s nem gondol erre akkor sem, mikor szakadékok mellett röpül el, cepelve magával tulajdon életét és mások életét,
s akkor se gondol erre, mikor dübörögnek a mélységek alatta, s izgalmas pillanatokban a kormánykerékkel zabolázza a veszélyt,
és látja a tüzet,
de talán eszébe jut, hogy miért mozdonyvezető, és hosszan eltöpreng azon, hogy miért lett mozdonyvezető,
ha karácsony éjszakáján a völgyben szétszórt falvak ünnepi gyertyavilágát pillantja meg:
úgy engem is
ennek az estnek lámpafénye hív komoly elmélkedésre,
s megkérdezem magamtól, hogy miért vagyok.
Lehet-e csöndesen beszélnem,
oly őszintén, mint enmagamhoz a sötét szobában,
mielőtt meggyújtanám a villanyt,
s a nap végeztén magamba tekintvén számot vetnék magammal,
itt az emberek előtt?
Hisz ők is egyedül vannak,
és az ember miért ne értené meg az embert?
Most emlékezem az út kezdetére,
melynek kanyargóján rejtélyesen idejutottam,
s kutatom fürkészve azt a gyermeket,
kinek fejében még rendezetlenül hevernek össze-vissza a képek,
a célok, okok és szándékok.
Mily zűrzavaros az élet ilyenkor
s milyen sötét.
Láttam feketét, fehéret,
éreztem keserűt, édeset,
s nem tudtam menni se jobbra se balra.
De olykor, ha este kongott a harang,
vagy az inga-óra dallamos, komoly emberszavával
elverte a tízet,
s a lámpa alatt ültek kedveseim,
talpig aranyban,
szerettem volna, hogy ez ne múljék el,
hanem maradjon meg,
nem úgy, mint a festmény, melyet képíró alkot,
egymás mellé téve világost, sötétet,
de úgy, amint van,
változva csodásan, mozogva az időben,
s élve egészen.
Azt hittem, hogy csak én estem így a világra,
élet halál közé,
és senki más nem érzi azt, mit én érzek.
Sajnáltam magamat, az embereket és az
állatokat is, melyek velünk együtt haladnak.
Játszottam én ekkor ezer játékot,
olyan kimondhatatlant, hogy most mondom ki először.
Csalóka bújósdit titáni erőkkel,
ravaszul ügyelve, hogy rajt ne kapjanak.
Falinaptárunkat orvul föllapoztam,
s ezt írtam egy lapjára, magamat ijesztve:
"Mit gondolsz te felőlem, ki ezt ide írtam,
messze barátom?" És hogy odaértem,
hónapok múlva, mint egy légyottra a jövőben,
néztem az írásom, s gondoltam a messze barátra,
ki azt odaírta. Hallgatom a szívem.
Próbáltam lejegyezni minden kardiogrammot.
Orvos akartam lenni, gyógyítója magamnak
és az embereknek. De ez se segített.
Akkor daloltam, mint az eső-bűvölő pap,
aki az őskorban karjait kitárta: "Felhők,
minden felhők, szeressétek a mezőket,
minden villámok, mennydörgések, szivárványok és fellegnépek,
jöjjetek és dolgozzatok miértünk."
Így értem én erre az útra,
melyen járok azóta.
A félelem vezetett,
mert féltem nagyon, hogy meghalok, s a sötétben kiabáltam
követelőzve, hogy a többiek rám figyeljenek,
szánjanak meg és szeressenek.
Megszántak engem ők,
szerettek is, s én is szántam és szerettem őket.
Egyik kezemben a félelem, másikban a részvét,
ballagtam előre,
s közben elmúlt fél életem.
Most ezt vallom utolszor: csak a betű, csak a tinta,
nincs semmi más, csak a szó, mely elzeng
s visszhangot ver az időben, csak a szó, mely
példázza az időt, s úgy múlik el, hogyha beszéljük,
mint ütőereink gyors kopogása, s ha látjuk,
olvasva szemünkkel, akkép tűnik tova, mint az
emlékeink az élet ütemére.
De belőle ébred meg minden, ami elmúlt,
ő rakja egészbe azt, ami csonka,
föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek.
Légy is mellettem, örökre, te csodák csodája,
aki azt műveled, hogy az életem
másoké, és másoknak élete az enyém,
és kézről-kézre forog a titkos ajándék,
örök cserében, az enyém a tiéddel,
s te tarts meg erősen, mindig, eleven lánc.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meztelenül (1928). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Meztelenül (1928). Összes bejegyzés megjelenítése
Vágy eltévedni
Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok.
Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,
mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,
egy kis fényjel után, benyitni egy házba,
hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak.
Várni, amíg kínálnak, letelepedni
rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,
csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,
valaki, kinek a saruja csupa por.
Azután vigyázni, hogy nézi a gazda
lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom
kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát
s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel
gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.
Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,
mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,
egy kis fényjel után, benyitni egy házba,
hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak.
Várni, amíg kínálnak, letelepedni
rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,
csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,
valaki, kinek a saruja csupa por.
Azután vigyázni, hogy nézi a gazda
lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom
kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát
s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel
gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.
Hetedhétország
Megettem a világot, s kiokádtam.
Az élet meglehetősen egyforma.
Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
oly szemtelen gyorsasággal,
hogy magam is megijedtem.
Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
s egy furcsa délután
dalolva köszöntek: Good afternoon!
Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.
Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
habzsoltam, áruházak őrült
mozgólépcsőin zakatoltam.
Fönn az irodában négyszáz gépírólány
kopogott halványan.
Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
négermuzsikáját,
vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
csőpostán fizettem a fényes alagsor
száznyolcvanhetedik pénztáránál,
s utána a tetőn ananászt ebédeltem.
Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
könyvet vásárolni. Telefonhívásra
nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom,
végső benyomásom fölöttébb leverő.
Mert mikor vonatom száztíz kilométer
sebességgel lihegett e dicső városok
felé a füstben, a vékonyan csorgó
holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
igen jelentősen
az ébren-alvó, népes temetőket.
Az élet meglehetősen egyforma.
Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
oly szemtelen gyorsasággal,
hogy magam is megijedtem.
Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
s egy furcsa délután
dalolva köszöntek: Good afternoon!
Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.
Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
habzsoltam, áruházak őrült
mozgólépcsőin zakatoltam.
Fönn az irodában négyszáz gépírólány
kopogott halványan.
Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
négermuzsikáját,
vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
csőpostán fizettem a fényes alagsor
száznyolcvanhetedik pénztáránál,
s utána a tetőn ananászt ebédeltem.
Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
könyvet vásárolni. Telefonhívásra
nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom,
végső benyomásom fölöttébb leverő.
Mert mikor vonatom száztíz kilométer
sebességgel lihegett e dicső városok
felé a füstben, a vékonyan csorgó
holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
igen jelentősen
az ébren-alvó, népes temetőket.
Régi dajkánk egyetlen öröme
Itt lakik a dajka, aki rokonom,
rokona a fiamnak,
rokona a feleségemnek,
mert hét évig szolgált nálunk és mi szerettük.
Azóta férjhez ment egy asztalossegédhez,
mellettünk, e sötét pincelakásban él,
mos rá, vasal és főz, mint nekünk azelőtt,
kedves és szelíd munkásasszony.
Ha kérdezem, hogy van, azt mondja: jól.
Ha kérdezem, mi baja, azt mondja: semmi.
Ha kérdezem, mit akar, azt mondja: semmit.
Nem volt gyermeke néki,
a gyermeke az én fiam volt,
s most gyermeke a gond.
A gond meg a szegénység.
A gond meg a nyomoruság.
A gond meg az árvaság.
Sötét az ablaka, ha arra megyek,
nem ég a lámpa, tűz se világít,
szemétbe kapirgál, súrolja a padlót,
sóhajtva rakosgat és maga elé néz.
De egyszer meglestem: a falra mosolygott,
egyedül volt otthon s a falra mosolygott,
mert látta magát, amint egy este
fényes konyhánkban állt a gáz-sütőnél,
karonülő fiammal, nagyon-ifjan,
s dalolt.
rokona a fiamnak,
rokona a feleségemnek,
mert hét évig szolgált nálunk és mi szerettük.
Azóta férjhez ment egy asztalossegédhez,
mellettünk, e sötét pincelakásban él,
mos rá, vasal és főz, mint nekünk azelőtt,
kedves és szelíd munkásasszony.
Ha kérdezem, hogy van, azt mondja: jól.
Ha kérdezem, mi baja, azt mondja: semmi.
Ha kérdezem, mit akar, azt mondja: semmit.
Nem volt gyermeke néki,
a gyermeke az én fiam volt,
s most gyermeke a gond.
A gond meg a szegénység.
A gond meg a nyomoruság.
A gond meg az árvaság.
Sötét az ablaka, ha arra megyek,
nem ég a lámpa, tűz se világít,
szemétbe kapirgál, súrolja a padlót,
sóhajtva rakosgat és maga elé néz.
De egyszer meglestem: a falra mosolygott,
egyedül volt otthon s a falra mosolygott,
mert látta magát, amint egy este
fényes konyhánkban állt a gáz-sütőnél,
karonülő fiammal, nagyon-ifjan,
s dalolt.
Vidék nappal, éjszaka
Legelők vannak erre.
Legelők.
Ispánházak, kalyibák.
Pálinkamérés.
Pajták, istállók.
És újra legelők.
Aztán álmos, közönyös emberek.
Csirkék, tehenek, bivalyok.
Disznók.
Csak a fák szépek nappal,
mik mindenütt szépek.
Éjjel pedig a csillagok,
a világmindenség jelzőlámpái.
Aki itt szenved, mind fölfelé vágyik,
lengeti karjait, együtt a fákkal,
emeli arcát s nézi az eget,
fönn-fönn a Sziriuszt, az Aldebaránt.
Micsoda élet, micsoda fény és
micsoda díszlet, micsoda színház.
Mint egy operaház csilláros mennyezetje.
Mily gazdag. Mily közeli s tébolyítóan-szép.
Mily párizsi.
Legelők.
Ispánházak, kalyibák.
Pálinkamérés.
Pajták, istállók.
És újra legelők.
Aztán álmos, közönyös emberek.
Csirkék, tehenek, bivalyok.
Disznók.
Csak a fák szépek nappal,
mik mindenütt szépek.
Éjjel pedig a csillagok,
a világmindenség jelzőlámpái.
Aki itt szenved, mind fölfelé vágyik,
lengeti karjait, együtt a fákkal,
emeli arcát s nézi az eget,
fönn-fönn a Sziriuszt, az Aldebaránt.
Micsoda élet, micsoda fény és
micsoda díszlet, micsoda színház.
Mint egy operaház csilláros mennyezetje.
Mily gazdag. Mily közeli s tébolyítóan-szép.
Mily párizsi.
Beteg
Nyomorultul fekszik.
Szegény.
Mit tegyek?
Mit beszéljek hozzá?
Ugráljak-e cirkuszi célkarikákon,
mint a bohóc?
Pénzt adjak?
Muzsikáljak?
Csücsörítsem-e undok részvétre a szájam,
mikor övé a fájdalom,
a testi szenvedés,
a láz,
s nem közeledhetem, bárhogy akarnám,
hisz zárt világa
csak az övé.
Nincs itt más megoldás.
Csak egy.
Élni e rettenetes életet,
egészségesen.
Rettenetesebbnek lenni, mint az élet.
Kikacagni azt, aki
szenved.
Szegény.
Mit tegyek?
Mit beszéljek hozzá?
Ugráljak-e cirkuszi célkarikákon,
mint a bohóc?
Pénzt adjak?
Muzsikáljak?
Csücsörítsem-e undok részvétre a szájam,
mikor övé a fájdalom,
a testi szenvedés,
a láz,
s nem közeledhetem, bárhogy akarnám,
hisz zárt világa
csak az övé.
Nincs itt más megoldás.
Csak egy.
Élni e rettenetes életet,
egészségesen.
Rettenetesebbnek lenni, mint az élet.
Kikacagni azt, aki
szenved.
Kalauz
Mért érzem én azt oly gyakran
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Dülöngve a kocsi ingó
talaján,
bőrtáska nyakamban,
állok.
Amint pedig megsimítom
homlokomat s a koplalástól
kis arcomat,
halavány emléke ég életemnek
az ujjaim hegyén
s emlékezem.
Aztán mikor vágtat a kocsi,
hadonászom, magasba kinyúlva,
tépem kezeimmel
őrjöngve a bőrszíjt,
csöngetve indulást, újra megállót,
és rossz fogaim közt
szidom, ezt a komisz életet
s a komisz gazdagokat.
Úgy hogy már nem is ő,
hanem én,
a csontja, a teste,
a vére, a lelke,
egészen.
Mért érzem én ezt?
és egyre visszatérőn,
mindig világosabban,
hogy villamoskalauz is vagyok?
Dülöngve a kocsi ingó
talaján,
bőrtáska nyakamban,
állok.
Amint pedig megsimítom
homlokomat s a koplalástól
kis arcomat,
halavány emléke ég életemnek
az ujjaim hegyén
s emlékezem.
Aztán mikor vágtat a kocsi,
hadonászom, magasba kinyúlva,
tépem kezeimmel
őrjöngve a bőrszíjt,
csöngetve indulást, újra megállót,
és rossz fogaim közt
szidom, ezt a komisz életet
s a komisz gazdagokat.
Úgy hogy már nem is ő,
hanem én,
a csontja, a teste,
a vére, a lelke,
egészen.
Mért érzem én ezt?
Egy rossz költő mily megindító
Egy rossz költő mily megindító. Már évekig
nem beszéltek felőle, azután lassan elfelejtették.
Megkopva és őszen bandukol most, szakadozott
kabátja gombja fityeg, s kiadatlan verseit fütyörészi
a téli szélnek. Mennyi gőg és erő. Az arcán
gyűlölet, irigység, mely messziről valami éteri
bánatnak látszik. Mellette a híresek,
kiket fizetett cikkek magasztalnak és ünnepelnek a vad
hangversenytermek tapsai, kalmárok, vagy szerencsevadászok.
Kopaszodó, büszke apostol-homlokára az élet
tette könnyes koszorúját, fölistenítve
ifjúkori álmát, melyben egyre jobban hisz.
Még a rossz táplálkozástól és tüdőbajából származó
soványsága is stílusos. Akár a könyvben.
Hiába beszéltek, kritika, irodalom.
Ő az idealizmus. Ő az igazi költő.
nem beszéltek felőle, azután lassan elfelejtették.
Megkopva és őszen bandukol most, szakadozott
kabátja gombja fityeg, s kiadatlan verseit fütyörészi
a téli szélnek. Mennyi gőg és erő. Az arcán
gyűlölet, irigység, mely messziről valami éteri
bánatnak látszik. Mellette a híresek,
kiket fizetett cikkek magasztalnak és ünnepelnek a vad
hangversenytermek tapsai, kalmárok, vagy szerencsevadászok.
Kopaszodó, büszke apostol-homlokára az élet
tette könnyes koszorúját, fölistenítve
ifjúkori álmát, melyben egyre jobban hisz.
Még a rossz táplálkozástól és tüdőbajából származó
soványsága is stílusos. Akár a könyvben.
Hiába beszéltek, kritika, irodalom.
Ő az idealizmus. Ő az igazi költő.
Gépírókisasszony
Ülsz.
Figyeled azt, amit hallasz, és a szavam
villámként cikázik át gyors agyadon,
s renddé tömörítve,
ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén,
amint vered ezt a zakatoló, ezt az ördögi-keserves
acélzongorát.
Így múlik el a mi életünk.
Szakadatlanul munkában, éber figyelemben,
gépek közt,
kerepelve folytonosan,
csúnya robotban, bár a fejünkben
fény van és értelem, szivünkben a jóság.
Beszélni se tudsz már arról, ami érdekel,
vagy ami fáj még.
Akárcsak én.
Gondolatom felesége.
Lelkem hitvese.
Gépírókisasszony.
Figyeled azt, amit hallasz, és a szavam
villámként cikázik át gyors agyadon,
s renddé tömörítve,
ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén,
amint vered ezt a zakatoló, ezt az ördögi-keserves
acélzongorát.
Így múlik el a mi életünk.
Szakadatlanul munkában, éber figyelemben,
gépek közt,
kerepelve folytonosan,
csúnya robotban, bár a fejünkben
fény van és értelem, szivünkben a jóság.
Beszélni se tudsz már arról, ami érdekel,
vagy ami fáj még.
Akárcsak én.
Gondolatom felesége.
Lelkem hitvese.
Gépírókisasszony.
Özvegy a villamosban
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?
Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
Repülő ifjúság
Mért mozdul meg bennem még egyszer ily zölden,
ily vad zokogással e homályos tavasz?
Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni
minden éjszaka zárt ablakaim mögött,
mint lőporos tornyok vidám robbanását?
Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, minden-tudó,
éber bölcsős és koporsós asszonyokat sovány
combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen,
táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér
koszorúval, mézes mellükön egy hosszú harapással,
derengő erdőkön mosolyogva édes és szfinkszes bánattal, s az undok
találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes
kávéház lámpái alatt, ifjúságom,
s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes csodás
zűrzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasból és úgy közeledve,
mint a repülő, ki
már hull lefelé a gépből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival,
hogy mikor lebukik, még egyszer ölelje a zuhanó búcsún, haló szerelemmel,
halhatatlan csókkal, holtában is élve, még egyszer ölelje
az egész világot?
ily vad zokogással e homályos tavasz?
Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni
minden éjszaka zárt ablakaim mögött,
mint lőporos tornyok vidám robbanását?
Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, minden-tudó,
éber bölcsős és koporsós asszonyokat sovány
combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen,
táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér
koszorúval, mézes mellükön egy hosszú harapással,
derengő erdőkön mosolyogva édes és szfinkszes bánattal, s az undok
találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes
kávéház lámpái alatt, ifjúságom,
s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes csodás
zűrzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasból és úgy közeledve,
mint a repülő, ki
már hull lefelé a gépből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival,
hogy mikor lebukik, még egyszer ölelje a zuhanó búcsún, haló szerelemmel,
halhatatlan csókkal, holtában is élve, még egyszer ölelje
az egész világot?
Francia lány
Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledről,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
művészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertésznő,
leejtetted elébem.
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid fekete selyemszoknyádban
s a fehér kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledről,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról,
a szájad, a szájad,
a szájad felé:
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybefutottak, és te összefogtad
művészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá,
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertésznő,
leejtetted elébem.
Pille
Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.
Lankadt ibolya
Lankadt ibolya forró délelőttön
ez a lány. Szája keserű, fáradt.
Úgy mosolyog, hogy fáj, s régi álmok
kísértetei játszanak árnyas, nagy szeme körül,
halovány arcán pedig a múlt emlékezik,
mindenre, ami volt. Kopott és megdicsőült.
Szórakozottan megy az utcán. Otthon
sír. Nevetése zavart, mint a szegény
lányok, kik félnek, hogy megsértik,
vagy lenézik őket. Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét, s maga elé tarthassa, vagy belé-
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.
ez a lány. Szája keserű, fáradt.
Úgy mosolyog, hogy fáj, s régi álmok
kísértetei játszanak árnyas, nagy szeme körül,
halovány arcán pedig a múlt emlékezik,
mindenre, ami volt. Kopott és megdicsőült.
Szórakozottan megy az utcán. Otthon
sír. Nevetése zavart, mint a szegény
lányok, kik félnek, hogy megsértik,
vagy lenézik őket. Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét, s maga elé tarthassa, vagy belé-
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.
Szerelem
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Nők
Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtől, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtől, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.
Rózsaszín lámpa
Minden fővárosban
lángol a ködből,
a harmadik vagy negyedik emeletről
egy rózsaszín lámpa.
Úgy ég a meredek
háztetők zavarában,
fönn a telefondrótok közt, a sötétben,
mint a mennyország,
mint gyermekkorom kis betlehemje,
mint az ismeretlen szerelem
elveszett paradicsoma.
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta,
fejfájósan kavarva rumos teáját,
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?
Mily elvált asszony cifrázza föl
az ócska, színes papírronggyal
elrontott életét?
Én nem tudom. De este, ha fázom
és céltalannak látszik az útam,
úgy nézek erre az ablakra,
mint egy kutya,
s ha fölmennék, talán
örökre ott maradnék.
lángol a ködből,
a harmadik vagy negyedik emeletről
egy rózsaszín lámpa.
Úgy ég a meredek
háztetők zavarában,
fönn a telefondrótok közt, a sötétben,
mint a mennyország,
mint gyermekkorom kis betlehemje,
mint az ismeretlen szerelem
elveszett paradicsoma.
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta,
fejfájósan kavarva rumos teáját,
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?
Mily elvált asszony cifrázza föl
az ócska, színes papírronggyal
elrontott életét?
Én nem tudom. De este, ha fázom
és céltalannak látszik az útam,
úgy nézek erre az ablakra,
mint egy kutya,
s ha fölmennék, talán
örökre ott maradnék.
Tanár az én apám
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Csöndes viszontlátás
Leszállva a vonatról azonnal elhajtattam öcsémhez,
ki orvos vidéken
s dolgozik hajnaltól napestig,
hogy megéljen feleségével és kislányával.
Nehéz volt a szívem.
Az ősz ragyogott köröttem, a késő
délután susogott, millió arany-levelével
s arany-dalával.
Egy éve nem láttam. Szaladtam a lépcsőn.
Ő a rendelőben ült,
háttal az ajtónak,
olvasott a csöndben,
mely az ő csöndje volt már, csak az övé.
Álltam a küszöbön soká, sokáig,
és néztem, hogy egy év alatt
egészen megőszült rövidrenyírt haja,
alázatosan s egyszerűen.
Mozogni kezdtem. Fölkelt meglepődve.
Mindketten mosolyogtunk, megcsókoltuk egymást.
Nem igen tudtunk beszélni,
mert észrevette ő is,
amit én észrevettem,
s megállapodtunk abban, hogy este együtt
vacsorázunk.
Aztán egyedül bandukoltam az utcán,
reá gondolva, kit távoli, pesti
éjeimen most is úgy érzek, karikával,
labdával, zöldbojtos szalmakalapban.
Magamra is gondoltam és a sarkon
egyszerre megláttam a nyugodt levegőben,
egy fal mögött,
a temető fáit.
ki orvos vidéken
s dolgozik hajnaltól napestig,
hogy megéljen feleségével és kislányával.
Nehéz volt a szívem.
Az ősz ragyogott köröttem, a késő
délután susogott, millió arany-levelével
s arany-dalával.
Egy éve nem láttam. Szaladtam a lépcsőn.
Ő a rendelőben ült,
háttal az ajtónak,
olvasott a csöndben,
mely az ő csöndje volt már, csak az övé.
Álltam a küszöbön soká, sokáig,
és néztem, hogy egy év alatt
egészen megőszült rövidrenyírt haja,
alázatosan s egyszerűen.
Mozogni kezdtem. Fölkelt meglepődve.
Mindketten mosolyogtunk, megcsókoltuk egymást.
Nem igen tudtunk beszélni,
mert észrevette ő is,
amit én észrevettem,
s megállapodtunk abban, hogy este együtt
vacsorázunk.
Aztán egyedül bandukoltam az utcán,
reá gondolva, kit távoli, pesti
éjeimen most is úgy érzek, karikával,
labdával, zöldbojtos szalmakalapban.
Magamra is gondoltam és a sarkon
egyszerre megláttam a nyugodt levegőben,
egy fal mögött,
a temető fáit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)