Drágakövek beszéde

Smaragd
- Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
Mi hűti forró lázát? A smaragd.
Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
művész, kemény, fényes lánggá faragd.

Ásványok beszéde

Ezüst
- Én, az arany szegény testvére, fáradt
lelkemből a múlt halvány fénye árad.
Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
Emlékezem csupán, de már nem élek.
Ezért zenélek.

Lepkék beszéde

Galathéa
- A madarak zenészek.
Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
Ha színeket rakétáz a tenyészet,
úgyis megértem a dicső Egészet.
Fészek
nélkül csapongok így a feslő
virágra, részeg,
bohém és néma festő.

Rovarok beszéde

Hangya
- Földmívelő a hangya.
A szorgalom a kenyere s kalandja.
Ha langy a
nyár, nézi, hogy nő télre a kalangya.

Darázs
- Feketesárga gyilkos, tőr kezében:
darázs!
Izgága röpte, ideges zugás:
varázs!
A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
parázs!

Madarak beszéde

Hattyú
- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

Holló
- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

Sirály
- Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
    Sirály!

Kolibri
- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

Állatok beszéde

Medve
- Mindig ölelnék, mindent, a világot,
a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
vagyok a lompos és otromba jóság,
a láncravert, esetlen szeretet...

Vadkan
- Zrinyi Miklósnak aljas gyilkosa.
Röfögve száz alakot öltök,
s amint elbántam a dicső magyarral,
ármánykodással vagy kemény agyarral
irtok a földön mindenféle költőt.

Víziló
- Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyiló!
Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
Grammban kimondva ép két millió!
Egyiptom álma! Roppant vízió!
Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!

Nyúl
- Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
alázatos és tiszta szívemet,
tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
ki meghalok, az életért zokogva,
mint az egyéves, síró kisgyerek.

Fák beszéde

Pálma
- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...