Mahomet

Az árva Mahomet ült elhagyottan,
s majd álmodozva porcsibét csinált
a nagy arab pusztán a hő homokban,
majd játsza hódítót, papot, királyt.

Később kifáradt, s andalogva nézte,
mint ontanak szikrát a csillagok.
Rájuk meredt, s nem vette ő sem észre,
amint szelídeden elszunnyadott.

S távol egy ócska viskó állt maga,
forró remények duzzaszták a lelkét,
és rázta már galyát a tubafa.

Érezte, szenvedése elmulik.
Nehéz fejét lágyan kezükbe vették
a zöld-ruhás, éjjel-szemű hurik.

1905

Mózes imája

Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhivod.

Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.

Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.

Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!

1905

Ne hidd, hogy...

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

1905

A költészethez

Vérig sebezve, lázba futva
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.

Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!

Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.

Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.

De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.

Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.

S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!

Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...

1905

Dél

Nehéz melegség leng a tóra,
pilledtek a fáradt növények,
egy percre most megáll az élet,
s magába néz a déli óra.

Szomjú a föld, izzó az űr fenn,
és a harangszó lomha, fáradt,
inogva, lassan, csendben árad,
a kert meredten ég a tűzben.

A dél jön, s mint hegyen merengő
vándor, lassan halad előre,
aztán hideg mélységbe dől le,
s a délutáni lomha csend jő...

1905

Icarus

Icarus a tüzes naphoz futott.
Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
és léghasító tolla meglazult,
előtte végtelen volt még az út.
Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
Alatta mérgesen morgott a tenger.

Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
arcát belepte a halálverejték,
hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
Sajnálta csendes, lombos otthonát,
hol élhetett vón boldogan tovább,
de húzta testét a nehéz teher le.
Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,
mint az, ki véres háborút izen,
s egy percre győzött a sötét vizen.
Tollförgetegbe lankadtan kapálva
kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
érezte, bukni fog, s emelkedett.
Ment a halálba, mind felebb s felebb,
forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
s elkápráztatta könnyező szemét,
perzselte húsát a sugárnyaláb,
de ő röpült...
És így bukott alább.

1905

Egy forradalomhírre

A föld felett láng ég s sötét harag.
Ó, a világon béke nem marad,
a föld mozog, a bércek rengenek,
s ez úgy mulattat újra engemet,
szivembe kap a szélsodorta lomb...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A rét piros lesz s újra vérhabos,
száguldozó mén holtakon tapos.
Halljátok ezt az érc-szavú zenét?
Távolban egy nép harc-mezőre lép,
halljátok ezt, ti árva magyarok?...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

A szomju föld ma újra vért kiván,
nem hal meg egy nép vérkálvárián;
uralkodók, meging a trónotok:
a jog bosszút liheg már, nem zokog,
és győzni fog, bár elvesz újra sok...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

Világokat szül a setét kaosz,
a bátor ujjong, a cenk sáppadoz,
s amíg a jeltűz gyúl az ormokon,
lázas szemekkel várok s álmodom.
Hadd folyjon a vér, hulljon a halott...
Csak zúgjatok, csak zúgjatok!

1905

Méla akkordok

1

Az első méla akkord

Kérem ne sírjon: köztulajdon
a lángolás, a szerelem,
úgy kapjuk tüzet a parkon,
a sétaúton, a teren.

Azt, akinek tűz van szemében,
megszólítjuk: "Pardon - tüzet!"
Akárcsak a dohányos éppen -
aztán megyünk egykedvüleg.

Most, hogy kilobbadott a lángunk,
és elhagyott a szerelem,
megyek, nem lantolom silány búnk -
de kalapom megemelem.

Nem tart örökké semmi ünnep,
a fény, a lávacsók kihalt.
Oltsuk ki hát hamvadt tüzünket,
mint egy kiégett, rossz szivart!

2

A második méla akkord

Pár év előtt még lányos arcod
derűs sugárzás, tiszta báj volt,
most képeden csomóba rajzik
a nyári szeplő és a májfolt.

Ma könyvet írsz, hű és okos vagy,
körötted a kedv bárhogy is forr,
toll, pápaszem a fegyvered csak,
s nem kell neked tükörke, rízspor.

Mindezt én objektíven nézve,
naplómba róva konstatálom,
hogy plátóin ma is szeretlek,
s nem bánt a régi, vészes álom.

Ó, hű maradt szivem tehozzád,
de engedd konstatálni lelkem,
hogy az ily változás hatalmas
s reánk - fölöttébb kellemetlen.

1905

Lidia

Ó, hagyj el engem, bűnös asszony,
a szád harap, az orcád éget,
én is szerettem, s engemet sem
szerettek egykor - én se téged.

Mért ismerém meg édes ajkad?
Mért ejte meg a csábos óra?
Mért rántasz ez örvény ködébe,
mért dőlsz a süllyedő hajóra?

Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!

1905

Haragszik az Isten

Haragszik az Isten... a sötét viharban,
zúgó ércszavától a mindenség remeg.
Mintha égne a menny - lobban a villámlás,
harsog a mindenség: imára emberek!
Halljátok e hangot parányi porszemek,
ti a végtelennek mulandó férgei!
Mi felséges az Úr a zúgó viharban,
boldog, ki szózatát meg tudja érteni.
Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... szörnyű e haragban.
Megrengeti vadul a nyomoru földet.
A romboló tűzláng égethet és ölhet.
Ne hagyja el Isten jóságos kegyelme!
Gyászfátyolt ölt az ég, dörg a felhő torka:
hogy szent himnuszával harsogva jelentse:
Haragszik az Isten!

Haragszik az Isten... Zúgnak az elemek;
érckardjuk szikrát hány s félelmesen csattog.
Hosszú uszályukkal röpülnek a felhők,
remegve bújik el az ember alattok.
Térdre rogy a hívő, ég a templom mécse,
buzgó áhitatban zeng a szent imádság:
ámde halk szózatát túldörgi a vihar,
s villámai zúgva, csattogva kiáltják:
Haragszik az Isten!

1905

Dalok

Az én szomorgó ifju lelkem
a szenvedés letörte már,
elhalt a kedvem, életórám
éjfélre jár.

Estenden elcsüggedve fekszem,
reggel sötéten öltözök,
nappal kietlen hánykolódom
a nép között.

Teszek-veszek lomhán merengve,
míg mellem a harctól piheg,
de este sokszor felsohajtok:
minek, minek?
- - - - - - - - -

1905

Gyulai úr

"Gyulai úr, költő uram!"
- Mit háborgatsz engem ugyan?
"Ébred a nép, sír a haza."
- Ez csak néhány ripők zaja!

"Gyulai úr, költő uram!"
- Hagyj békében engem ugyan!
"A magyar nagy lesz s hatalmas."
- Légy mameluk fiam s hallgass.

Nincsen haszna a panasznak,
a főrendek leszavaznak.
Gyulai úr - lári-fári -
éljen báró Fejérváry!

1905

Légy csak magad...

Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve - járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.

Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.

Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.

S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!

1905

A régi dalokból

1

Nem a hiú világ a boldog,
a fény, a pompa csak lepel,
hogy abba régi, ősi rongyát,
koldus-nyomorát rejtse el.

A szenvedők szerelme boldog,
ha kéz a lázas kézhez ér,
s két száműzött egymásra dőlve
szerelmet ad szerelemér'.

2

Mint szélben a futó katáng,
bolyongtam árván, téveteg.
És akkor mondta meg nekem:
ne sírjak, mert szeret, szeret!

A rengetegbe törteték,
s belé zokogtam a neved,
ujjongva zúgtak fák, galyak:
ne sírj szegény, szeret, szeret!

És átkaroltam a mezőt,
hullajtva forró könnyeket,
s szóltam: kövek, kemény kövek,
tudjátok-e, szeret, szeret!

Lázas szivemre ölelém
a reszkető természetet,
s azt súgta fű, fa, föld, virág:
ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

3

Minden nap egy-egy édes álom
nyom nélkül elhal, elenyész,
E röpke élet más se nékünk,
mint egy örök, nagy temetés.

Ábrándjainknak lombja hullong,
és lassudan mind sírba tér.
Míg, mint kopár fa áll szivünk, és
befújja ágait a dér...

1905

A visszhang románca

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
És szól a hang a bércfalán
"Szeret, szeret, szeret."

"Szeret-e?" Kérdezi a lány
S hang nem felel a bércfalán
Csak csönd, csak néma csönd.

"Szeret-e?" Újra kérdezi
S a csöndesség felel neki:
"Halál, halál, halál."

A húrba markol a szokott újj...

A húrba markol a szokott újj
Aztán lecsügged a kezem.
Ha jő a szellemnépes éjjel
Lantom remegve szerelem.
De tilt dalolni, énekelni
A szerelem, a szerelem...

Egykor remegve lángra szított
S az égbe száguldott velem.
Most vas-nehéz bilincs gyanánt csüng
Szárnyas dalomról szüntelen
S a porba húz le az egekből
A szerelem, a szerelem...

1905

Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!

1905

Altatódal

Csendesen borulsz anyádra,
Kis szived halkan ver értem,
Hangja gyenge, mint patakzaj,
Ámde én megértem.

Azt dobogja gyenge hangja,
Az ragyog kéklő szemedben,
Hogy csupán anyádért élsz te
Angyalom, szerelmem.

Hát aludj s ne rejtsd e szív,
Hogy majd fellobog
S tőle elsötétül
Tiszta homlokod.

Álmaidba szállj
A mennyhonba át.
S hidd, hogy nem fogsz mást szeretni
Mint szelíd anyád.

A verseim elé

Majd hogyha aggkoromban
látom e verseket,
szólok: "Mi balga dolgok."
S jóízűen mosolygok,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

Említem, mint a rosszat,
amely feledve szebb,
s szilaj emlékezetben
felzúg az égre kedvem,
hogy szinte könnyezek,
hogy szinte könnyezek.

S ősz fővel ezt beszélem:
"Silányka versezet.
Bennök gyönyört nem érzek,
elszállt az édes érzet!"
S mélázva könnyezek,
elmélve könnyezek.

Akkorra már nem értem,
mire valók ezek;
a rím, a hírnek álma,
mely eltűn, messze szállva,
s majd értök könnyezek...
Őértök könnyezek!

1905

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

1905