Te egy vagy azzal, ki mindnyájunk anyja,
és nem mint én, ki tőle idegen,
ki férfi-fővel komorlok a létbe,
dúlt csillagokba nézve mereven.
Te szent vagy és dal és harmónia,
én a természet mostohafia.
Nekem beszélni kell és sírni, sírni,
de a te némaságod szónokol.
Virág vagy és patak vagy, déli nap vagy,
üvegszekrénybe kincs, üvegcsokor.
Te bútora vagy elhagyott szobámnak,
én gondolat-kaosz.
Te élsz, ahogy a csillagok s a férgek,
nem vagy se jó, se rossz.
Te szép vagy és nő vagy, hevítő vagy
és hordozója százezer tavasznak.
Én kincseim közt meztelen didergek,
de te mezítlen vagy királyi-gazdag.
Te néma vagy s úgy nyúlik el aranyló,
tojásdad tested a kereveten,
mint egy gömbölyű, forró, eleven
tengermorajt százszorzó, drága kagyló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése